Barsy Irma

Úgy szerettelek, ahogy senki sem.

Mikor először öleltél magadhoz,

már neked adtam rajongó szívem.

Ó, hogy csodáltam bűvös esti képed

míg átívelték az öreg Dunát

a Lánchídon kigyúló gyöngyfüzérek

szerteszét színes fényreklámok égtek

s megkoronázták a házak sorát

tündéri zöld és arany kupolák.

Szerettelek a vén Gellérthegyen

valakinek a forró szíve mellett

mikor a mienk volt a végtelen

a csillagok is csak nekünk ragyogtak

mert béke volt és szent emléke szállt

multakba tűnő hősi századoknak.

Szürke köznapok végtelen során

a hajszolt munka is jó volt teérted.

Gigászi gyárkémények oszlopán

ha szállt a füst: teremtés láza égett.

Szép volt az ősz, a tavasz és a nyár,

a merész hidak és a régi Vár…

Bolyongani a büszke Dunaparton

vagy délután a Margitszigeten

s a Halászbástyán, ha leszállt az alkony.

És a téli képed ó, be szépre nőtt

szikrázó hóban, békés napsütésben

a Jánoshegyen ünnep-délelőtt!

Én kitartottam veled a veszélyben,

mikor megvívtad súlyos harcodat,

mikor a gyávák elfutottak tőled

s bombák himlőzték csúful arcodat

/ jaj, fájt akkor, hogy embernek születtem!/

de te jó voltál hozzám véghetetlen:

elrejtettél mélyen a föld alá

s megóvtál, míg a vész tombolt felettem.

Aztán láttalak koldus- betegen is:

vádlón meredtek üszkös, bús falak

varjak szálltak és szörny hullaszag

és temető volt minden kicsi téren.

Veled kacagtam boldog napsütésben

s veled zokogtam romjaid fölött.

Most is a költő jós-szemével látlak

királynője a hatalmas Dunának.

Mint főnixmadár, uj életre kelve,

reggel a munka dalát énekelve,

és felragyogva, ha leszáll az est,

fogadd e forró vallomást ma tőlem:

hiszek tebenned s boldogabb jövődben

Én Városom, szerelmem: BUDAPEST!

1945, Barsy Irma