Barsy Irma

Motivációm

     Volt egy Dédim a belvárosban, akihez Anyám rendszeresen feljárt beszélgetni az élet nagy dolgairól. Néha engem is elvitt magával, és amíg ők beszélgettek, én megszeppenve ültem a régi szagot árasztó, recsegős parkettás szobában.

Annyira más hangulatot árasztott ez a lakás, mint a megszokott külvárosi kertes ház, amiben felnőttem!

Itt az ablak egy  tűzfalra nézett. A szoba egyik oldalán volt egy zöldes heverő, azzal szemben egy asztal, amit körbe lehetett ülni. A heverővel szemben pedig egy régi íróasztal, rengeteg kis fiókkal. Felette egy fiatal nőt ábrázoló hatalmas festmény. Nyakék, és fülbevalók ékesítették a fiatal lányt ezen a festményen. Dédi mondta, hogy ez a nagyanyját ábrázolja.

Nekem borzasztóan tetszett ez a kép, és ottlétünkkor folyamatosan nézegettem, elképzeltem vajon milyen lehetett a hangja, milyen fárasztó lehetett pózolni, amíg festették, és egyáltalán, hol van az a ruha, amit visel?

Évekkel később, anyám megkapta az ékszereket, melyeket ezen a festményen viselt a dáma, de beadta zálogba valamilyen ürüggyel. Az a tehetetlenség, amit éreztem máig megvisel. Nem értettem, hogy lehet így elkótyavetyélni eszmei értéket. Úgy éreztem akkoriban, hogy a festmény hozzánk fog kerülni egyszer, és majd én is mesélni fogom az unokáimnak, hogy ez a kép a dédanyám nagyanyját ábrázolja.

Az íróasztal mellett pedig egy szép szekrény állt, persze ez is a dédim nagyanyjáé volt. Ez a bútor átélt két világháborút meg költözéseket és ilyen szép maradt? Nagyon tetszett nekem, szerettem volna közelebbről is megnézni, megérinteni, kinyitni, de persze nem mertem felállni és megtenni.

A szekrény mellett valami komódféle állt ébenfekete fából, rengeteg kis fiókkal, kézzel aranyozott.  Biztosan tele kacatokkal, fényképekkel, nagyon régi dolgokkal. Aztán egy cserépkályha következett, az ajtó, a heverő mellet pedig még egy komód.

Érdekesképp sem a konyhában, sem a fürdőszobában nem jártam soha. Pedig évente egyszer, kétszer biztos jártam nála, és elég sokáig, 15 éves koromig.

Valahogy paralelle léteztünk: mi és ő, és bár szóba került a család egyéb tagjai által is, de csak anyám tartotta a  kapcsolatot vele, és látogatta időnként. Emlékszem egyszer egy nagy, egyik oldalon barna, másik oldalán drapp színű plédet vett neki, és azt cipelte a Blahától Pestlőrincig egyik kezében, a másikban engem fogott, és mutatta is milyen nehéz a pléd,  hogy bevágta a kezét a műanyag fogó, én meg azt gondoltam, vajon miért nem rögtön  a Mester utcába mentünk, hogy elvigyük neki..

Arra is emlékszem, hogy mindig adott anyámnak pénzt, vegyen belőle nekem valamit, és olyan nagyvonalúnak tűnt ez a dolog, és ma már tudom: az is volt, mert akkoriban nem volt tehetős.

Személyének volt egy intenzív jelenléte az életemben annak ellenére, hogy abszolút nem voltunk napi kapcsolatban, és elég távolságtartó is volt az ő személyisége (nem emlékszem különösebb érzelmi megnyilvánulásra részéről).

Gyerekkorom részét jelenti nekem, és meghatározó élményeim vannak vele kapcsolatosan. Nála ettem először gránátalmát, mert mikor odaérkeztünk épp vendége volt, aki Bécsből hozta ezt az akkoriban különlegességnek számító gyümölcsöt és ő nekem adta az egészet.

Borzasztóan vonzódtam gyerekkoromban a régiségekhez, és Dédikém rengeteg ilyen jellegű vágyakozásomnak indirekt módon eleget tett. Mert bár soha nem mertem a dolgaihoz nyúlni vagy felállni és nézelődni, vagy akár túl sokat kérdezősködni, de jöttek elő folyamatosan a régi tárgyak a szekrények mélyéről:

Kaptam tőle egy század eleji mesekönyvet: Kemény Zsigmond: Mackó úr utazása. Nagyon tetszett, dombornyomott előlappal, szép állapotban, megsárgult lapokkal. Tíz évvel később egy betörés alkalmával anyám lakásából elvittek egy autót és ezt a mesekönyvet. Nekem jobban fájt a könyv eltűnése. Egy barátnőm meg is jegyezte szellemesen, hogy megnézném ezt a betörőt, aki autót és mesekönyvet rabol!

Egy doboz Vizicsoda várt a komódon egy másik látogatás alkalmával. Ki tudja hogy mi az? Kis golyók, amiket ha egy tál hideg vízbe dobálunk, akkor színes virágokká alakulnak egy pillanat alatt. És ami változatlanul nagyon elképesztett, hogy ilyen makulátlan állapotú dolgok kerülnek elő, melyeken természetesen látszik, hogy nagyon régen készültek, de hogy mi minden átéltek, az egyáltalán nem. Éppen ezért, bár nagyon tetszett a vizicsoda, és szerettem volna az összeset megnézni, vajon milyen virág lesz belőlük, elraktam, hogy megőrizzem. Persze aztán elkallódott valahol, mint olyan sok minden.

Régi utazótáskát is kaptam mindenféle üvegcsékkel, ceruzakészletet, nagyon régi fejléces papírokat, borítékokat, színházi látcsövet, és még sok egyebet.

De nagyon sok minden elkallódott, mert  13 éves koromban meghalt a nagymamám így az addigi kertes, virágos, álomvilágos gyerekkort felváltották a lakótelepi kamasz évek, az addigi  mesevilágom el kellett hagynom, játékaim, kacatjaim ottmaradtak, és valahogy ezzel megszűnt az addigi régiségimádatom is.

Ezzel egy időben, dédikém –aki kortársai közül mindenkit túlélt- a három részes memoárján dolgozott erősen, melyek első példányát anyámnak adta át. Én olvastam el először. Ott meséli, hogy valaki azt  tanácsolta neki, hogy mindennap jegyezzen fel két mondatot a napi eseményekről azért, hogy nem vesszen minden a feledés homályába. És gyakorlatilag ő így is tett egész életében. Több sem kellett nekem, én is elkezdtem jegyzetelni a naptáraimba, és ez a szokásom a mai napig megvan.

Anyámon keresztül, aki természetesen tovább látogatta, elérkeztek hozzám derüt sugárzó gondolatai, mondatai, tervei. Idős kora révén készült a halálra, és szerette volna, ha nem veszekszenek majd a dolgai felett, ezért igyekezett mindent elosztogatni még életében. Mi is kaptunk pár tárgyat, ezeket őrzöm, és remélem sikerül megőriznünk és megbecsülnünk ezeket az ajándékokat, mert kiscsaládunkban ezek által a tárgyak által látom képviseltetve a hagyományt és a történelmet.

Mindig azt mondta, hogy a tárgyaknak lelkük van. Lehet, de az biztos, hogy sorsuk is.  Például van egy kis indiai mozaik berakásos doboz, amit Germanusz Gyuláéktól kapott, akik 1929-31-ig indiai küldetésben éltek Santiniketánban és onnan hozták neki. Említi Memoárja 2. részében hogy megkapja ezt a dobozt Germanuszéktól.

( Germanusz H. Rózsa, Bengáli tűz című könyvében beszámol ezeknek az éveknek a pontos eseményeiről napló-regényében.)

Aztán ez a doboz kártyatartókét szolgált nála az asztalon, tőle anyámhoz, aztán hozzám került. Nagyon szeretem, mert ha rá nézek, annyi minden eszembe jut, tudom az eddigi sorsát, és egyébként is nagyon helyes darab.

Mindent elrendezett életében azért, hogy a rokonok ne civakodjanak az ő kis hagyatékán, és 1991-ben bár szomorúan, de csendesen vettük tudomásul hogy nincs többé, és kiürült a Mester utcai lakás. Én rögtön a nagy festmény  meg a csodált szekrények iránt érdeklődtem, de anyám azt mondta, hogy a festményt egy egri múzeumra hagyta, és a bútorokat a másik örökös bezúzatták. Ekkor voltam 15 éves, és szörnyen fájt, hogy ezek a tárgyak melyek családunk történetét képezik, ilyen véget értek, de másrészről az akkori helyzetben meg kellett értenem, hogy a 35 nm –es panellakásba ahol hárman éltünk nem volt helye antik daraboknak.

Ő is volt, és már nincs.

Aztán eltelt sok év, és megint elővettem a memoárokat, rendezgettem a versesköteteit, elolvastam a Pincenaplóját, és megint megcsapott szellemének frissessége, írásainak  egyszerű nyelvezete, mondanivalójának egyetemessége. És úgy sajnáltam, hogy nem tudok róla senkinek sem mesélni, csak az emlékeimben él. Annak viszont nagyon örültem, hogy ezeket az írásokat sikerült megszereznem, és vigyáznom, és míg a bútorokat elkótyavetyélték, festménye valamelyik múzeum raktárába zárva, az írásain keresztül megmaradt nekem a hangja, a mosolya, és a lelke. Azt gondoltam, jó lenne megjelentetni Memoárját.

De aztán megint eltelt pár év, néha előveszem a könyveit, látom azt a pár tárgyat magam körül, amik emlékeztetnek folytonosan, hogy bizony létezett, nem csak az álmaimban láttam őt abban a Mester utcai, ferencvárosi lakásban. Alkotott, gondolkodott és eseményeket örökített meg írástehetsége révén.

Találomra beírtam nevét az internetes keresőbe: és hozott eredményt!

Egyre több versét lehet olvasni a neten, több könyvét sikerült beszereznem antikváriumok honlapjain keresztül, és csoda: a neten gyermekkori fotókat is találtam róla!

 Ezek mind arra ösztönöztek, hogy szánjak időt, és energiát régi elhatározásomra, és tegyek az elmúlás ellen.

Elhatároztam, hogy összeszedem azt az anyagot, amely írói pályafutását jellemzi, megosztom az érdeklődőkkel, Memoárjait és a Pincenapló trilógiát pedig, publikáltatom.

Így lehet, hogy sikerül valamit tennem egyetlen félelme, a felejtés ellen.

Barsy Laura

2010. 04.26

 tancmuhely@yahoo.es

Read more: http://www.barsyirma.hupont.hu/3/motivacio#ixzz3rf0NmgFB

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat