Barsy Irma

A „f e l s ő b b  l e á n y”

     Apám halálával megszűnt az amúgy is laza győri életünk értelme. Ebben a városban nem voltak gyökereink. Az iskolaévet be kellett fejeznem, de ez a pár hónap már rémálomnak tűnt. A túlnépes osztályban eddig én is az elithez tartoztam, mint Gyöngyi, a polgármester lánya vagy a többi „úrilány”. Most már nem voltam a királyi táblabíró lánya, csak egy özvegyasszonyé. És úgy éreztem, hogy az „előkelő” lányok visszahúzódtak tőlem. Képzelődés volt? Lehet, hogy csak a fekete ruhám riasztotta őket? És akkor mellém állott egy szegény, egyszerű kis lány, Kürtös Irma, sovány kis jószág, az apja valami iparos vagy munkás, már nem emlékszem, csak arra, hogy „külvárosi” lány volt, de tele szívvel, szeretettel, jósággal. A talán ötven osztálytársnőm közül az ő nevét nem felejtem el, kedves emlékét megőriztem.

     Anyám felmondott a szobalánynak, a szakácsnőnk, Mari könyörgött, hogy maradhasson, neki felemelte a bérét. És mire eljött a vakáció, markos emberek szállták meg a lakást, mindent becsomagoltak egy nagy vagonba, irány: Lőcse. Mi anyámmal meg utaztunk a Balatonhoz: Almádiba Sári néniékhez, az Öreghegyre.

     Még sohasem láttam a Balatont, mindig a hegyek között nyaraltunk. Akkor Almádiban még külön fürdőházban vetkőztek a férfiak, külön a nők. Csak a jó úszók találkozhattak kint a nyílt vízen. Ma nagyon nevetségesen hatnának az akkori fürdőruhák, buggyos, fodros bugyi galléros matrózblúz, karimás viaszosvászon kalap. De voltak nők, akik harisnyát és kesztyűt is húztak, nehogy lesüsse bőrüket a nap. Mi gyerekek nem törődtünk vele, ha barnára süt a nap. Megtanultam úszni, először rövid, majd hosszú kötélen és ugráltam is a vízbe, elég mély volt. Azóta is imádok úszni. A Balaton vize kristálytiszta volt, még az sem ártott, ha úszás közben lenyeltünk belőle.

     Sári néniéknek volt egy nálam pár évvel idősebb fiuk, a Jóska. A szomszédos szőlőben – itt mindenki szőlőt termelt a kertjében – Haypál Benő ref. lelkészék laktak, illetve nyaraltak, ott is volt egy csomó gyerek. A délelőtt eltelt a fürdéssel, utána fel kellett mászni a hegyre a hőségben. Délután játszottunk, sétáltunk. Gyakran kijárt látogatóban Veszprémből egy piarista tanár, Éberhardt Béla, aki Jóskát tanította. Nagyon megszerettem az öreg papot /csak nekem látszott öregnek/ évekig tartott a barátságunk, mert ezután minden nyarunkat ott töltöttük Sári néni haláláig – és Éberhardt bácsi szép veszprémi lapokat küldözgetett nekem. Különben – a vak is láthatta – reménytelenül szerelmes volt Sári nénibe, aki gyönyörű asszony volt. Már akkor – egy másik nyáron, lehettem 13 éves, séta közben megcsókoltam Sári néni meztelen, hófehér karját. Erre E. bácsi szó nélkül úgy belecsípett a karomba, hogy egy hétig kék-zöld volt a helye.

     /Jó tíz év múlva egyszer Nagykanizsán töltöttem egy hetet akkori jóbarátnőmnél és osztálytársnőmnél, Szendrey Piroskánál. Ott is voltak piaristák és E. bácsi volt a házfőnök. Piroska jól ismerte és elmentünk meglátogatni. Szépen felöltözve, nagylányos frizurával. Mikor megmondtam, hogy ki vagyok, rögtön elővett egy dobozt és belőle Sári néni fényképét és a szemében könnyek árulkodtak. Néhány év múlva azután ő is eltávozott…/

     Augusztusban megérkeztünk új lakóhelyünkre, Lőcsére, ahová addig csak nyaralni jártunk. Be kellett rendezni a lakást. A bútorvagon ott állt a pályaudvar egyik vakvágányán félretolva, ott csomagolták át a holmit lovasszekérre és hordták be az új lakásba. Egyetlen darab sem veszett el és egyetlen pohár sem tört össze. A porcelán és az üvegnemü a kredencbe volt csomagolva.

   Ez az ormótlan kredenc később még Budapestre is elkísért minket. Ma úgy mondanám, hogy anyámnak „kredenckomplexusa” volt.

     Itt vissza kellett gondolnom a győri csomagolásra. A költöztető cég emberei boszorkányos ügyességgel dolgoztak. Kevés ládával, mert minden törékeny vagy kisebb tárgyat a szekrényekbe, pohárszékbe csomagolták. Anyám fátyolos szemmel nézte a felfordulást, olyan kicsi és törékeny maga is, mint egy karcsú üvegváza. Egy költözködés mindig temetés is, valami örökre megszakad… Most itt áll a gyermekkel az üres falak között, temetve élete legszebb idejét. Végigsimítja a nagy óra ládáját: az uram vette… Nem mondja: szegény uram, ahogy a megboldogultakról szoktak beszélni. Miért is volna szegény? Ő a szegény, aki ittmaradt.

   A falak meztelenek képek, tükrök nélkül s árulón, szemérmetlenül mutogatják titkos sebeiket: a szögek helyét, a képek helyének foltjait.

     A bútorok gyászmenete is elindult. Álltak az utcán, kendőzetlen hátsó oldalukkal kifelé, a karosszékek vászonba varrva, a nagy tükör lécek között. Mosófazék, seprők, ruháskosár, szemétlapát, széntartó, máskor a kamra, meg a konyha mélyén meghúzódó alázatos kellékek, most hivalkodón könyöklik körül a drága, politúros bútorokat. Ami szép és ápolt volt a négyszobás úri lakásban, most valahogy mind kopott és szomorú.

     Anyám szeméhez kapja zsebkendőjét, megszokott mozdulata ez az utóbbi időben. Talán a többi holmira gondol, ami ittmaradt, elkótyavetyélődött, elajándékozódott.

     Kinéz az ablakon, még egyszer átfogja szemével a várost. A város nem fájt neki, sohasem volt igazán ebben a nagyranőtt, vidéki városban, amely mindig füst- és mocsárszagú volt egy kicsit. Sok gyárkémény, stílustalan házak, komor munkás-külvárosok, a kisvárosok bája, a főváros nagyvonalúsága nélkül.

     Én örültem Lőcsének, csak Stefit sajnáltam itthagyni. Első igazi barátnőmet. A kertet, az őzikéket, a Floki kutyát.

     Lőcsén az új lakás a Kórház utcában volt, mindjárt a Hermann Gusztáv utca sarkán és mert Lőcsén hegyreszaladó utcák vannak, a ház másik lakása emeletes volt, mi pedig a földszinten laktunk. /Nem egymás fölött, de egymás mellett./ A győri tágas szép négyszögletes szobákhoz képest furcsa beosztású „kis” lakás volt. Egy hosszú keskeny, de kertre néző hálószoba, egy parányi ebédlő /ahol azért elfért a nagy ebédlőasztal – még ki is lehetett húzni – és hat ebédlőszék, a kredenc és talán még egy asztalka./ Középütt volt a nappali, ez nem lehetett nagyon kicsi, mert elfért benne három dívány, hat karosszék, könyvszekrény, zsúrasztalkák, egy ovális nagyobb asztal és a „konzol”, amely semmire se volt jó, de szép antik darab az Újházy-örökségből, gyönyörűen csiszolt tükörrel, amelyben nem láthattam magamat, mert a márványlapon egy nagy antik óra ketyegett és vázák, nippek sorakoztak.

     Furcsa volt az iskolában is, itt nem csúnya iskolapadok, de szép piros asztalkák voltak előttünk, széken ültünk, ketten egy asztalnál. Belecsöppentem egy osztályba, amelyben nem ismertem senkit – az én lőcsei barátnőim Kisirma barátnői voltak, mind fiatalabbak nálam – ők már elemibe is együtt jártak, mindenki mindenkit ismert, csak én voltam idegen. Két társammal barátkoztam össze: Weisz Renée-vel, szemüveges, csúnya kis zsidólány volt és egy szép lengyel lánnyal, Szkodzinszky Mariskával. Mint félárva, tandíjmentes voltam. Sajnos, nem a legjobb tanuló. Két év kellett hozzá, míg leküzdöttem a stresst, amit apám halála és a sok változás okozott. Persze, abban az időben senki nem tudta, hogy stress is van a világon. Kézimunkából föl voltam mentve a gyenge szemem miatt, sajnos a következő évben már rajzból is, pedig nagyon szerettem rajzolni.

     És nagyon szerettem a franciát. Ekkor, a második felsőben kezdtük tanulni Kasselik Malvin nénitől.

     Hogy milyen nehéz volt számomra a kapcsolatteremtés összeszokott, de nekem új osztálytársaimmal, bizonyítja „suli”-nevem: Vadmacska. /Mindenkinek volt egy „beceneve.”/

     A második és a harmadik felső valahogy összemosódik. A suliban csak a magyar és a francia órákat szerettem. Ebben a két évben nem is volt jó bizonyítványom. Franciát szinte játszva tanultunk, sok verset, éneket, mesét. Olykor tornaóra helyett sétálni mentünk a Schiessplatzra, vagy a Scheibére /ki emlékszik ma már ezekre a régi nevekre?/ és torkunkszakadtából énekeltük a Marseillaise-t.

     Ebben az időben is inkább a nálam fiatalabb barátnőimmel töltöttem lecke utáni szabad időmet. Irmussal, Csemiczky Jolival /aki Görgey-ágon harmadfokú unokatestvérünk volt/ és Hajnóczy Zsenivel. Játszottunk a sétatéren, kirándultunk, télen  pedig korcsolyázni jártunk és ródlizni. Milyen szép telek voltak Lőcsén! Ez a védett kis város nem volt olyan hideg, mint Késmárk, ahol mindig fújt az északi szél. Ahogy emlékszem: napsugaras, száraz hideg volt, a szobákban remek kályhák, amelyeket jó porosz szénnel fűtöttek, a falak főleg a régi házakban, méternyi vastagok.

     Ez még a játékok ideje volt, nagyon szerettem sokféle mozaikjátékomat; volt egy olasz mozaikom, apró, színes fácskákat kellett a megfelelő lyukakba dugdosni, míg végül kibontakoztak a szép képek. Szerettem a papírbabákat – jobban, mint az igaziakat – Carla néni Bécsből küldött gyönyörű papírbaba-kollekciókat, minden alaknak sok ruhája volt, kivágtuk, öltöztettük, egész színdarabokat játszottunk velük. És volt színházam is, igazi, felhúzható függönnyel, figurákkal. Ezeket dróton lehetett mozgatni. De játszottunk színdarabokat mi magunk is, utánoztuk a felnőtt ismerősöket, a tanárnőket, a „nagyokat.”

     És itt is volt kert a háznál, ugyan a másik lakáshoz tartozott, de a kedves főhadnagyék megengedték, hogy ott játsszam az ő kisfiukkal, Ferikével meg a két orosz agárral.

     Mire negyedikbe kerültem, minden megváltozott.

     Először is Lőcsére került internátusi igazgatónőnek Janka néni, létrahosszú, csupa-könyök vénkisasszony rokonunk és ez emelte tekintélyemet az osztályban. Másodszor kaptunk egy új történelem-tanárnőt a nyugalomba vonult öreg Földi papa helyett. Dr. Várady Erzsébetnek ez volt az első iskolája, mióta kikerült az egyetemről, 25 éves volt, nagyon szép és az első női „dr” Lőcsén. Persze, az egész osztály beleszeretett. Kissé raccsolt, de rendkívül érdekessé tudta tenni az eddig Földi papa által eldörmögött történelmet.

     Ebben az évben készültünk a konfirmációra és ez nekünk, evangélikusoknak külön összekötő kapocs volt. A konfirmációi oktatás hat hétig tartott, együtt jártunk a fiúkkal, ez külön is izgalmas volt.

     Ebben az évben szerkesztettük a négy számot megért „Tüske” c. bizonytalan időközökben megjelenő lapot, melyben már versem, novellám is megjelent. Első „igazi” versem a Balatonról szólt. A lapról csak Böske néni tudott és Petrik Ilonka néni, a kézimunka tanárnőnk. Mivel én fel voltam mentve kézimunkából, ezeket az órákon én írtam le a többiek hozzászólását, amíg a következő szám kialakult. Vegytintával, hektográf-kocsonyán sokszorosítottuk, persze, kézzel kellett leírni. Nemcsak a felsőben, de a reálban és a gimnáziumban is nagy sikere volt. Sajnos, rájöttek és betiltották, sőt megrovásban részesítettek minket, de azért büszkék voltunk. Egyik számnál, a sokszorosításnál éppen nálunk látogatóban levő Salamon Géza, a volt főispán is segített. – Talán éppen a Tüske hozott össze egy életre Ilával, Stefi után a legjobb és haláláig tartó barátsággal szeretett barátnőmmel. Hasonló volt a sorsunk is: az ő apja is bíró volt, öngyilkos lett, mind a ketten apátlan árvák voltunk. Ila csodaszép nővére, Manyi egy évvel fölöttünk járt. Ila katolikus volt, sokszor bementem vele a Szent Jakab templomba, megcsodálni Lőcsei Pál mester gyönyörű Madonnáját.

     A konfirmáció nagy ünnepélyességgel ment végbe május végén. A templomot fenyőágakkal díszítettük. Minden leány fehér ruhában, a fiúk feketében. Csodálatos pillanat volt az első Úrvacsora, melyet letérdelve fogadtunk. Mikor a kelyhet nyújtotta Illgenn főtisztelendő úr, mindenki elrebegett egy magaválasztotta mondást az Evangéliumból. Én ezt választottam:

-          Szeressed a te Uradat Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és minden erődből és a te felebarátodat, mint önmagadat.

Ő válaszolt:

-          Légy hű mindhalálig és néked adom az életnek koronáját!

Szép érzés volt és fölemelő. Ha akkor valaki azt mondja, hogy évtizedekkel később katolizálok, nem hittem volna el. De ezt sohasem éreztem hűtlenségnek, mert ahogy egy kedves katolikus pap jóbarátom mondta, mikor szó volt az áttérésemről és megjegyeztem, hogy nekem fáj, hogy  el kell hagynom a vallást, amiben nevelkedtem: „Te nem hagysz el semmit, mert nálunk mindazt megtalálod és hozzá azt is, ami  o t t  hiányzik neked.” És igaza volt.

     /Átéltem a katolikus bérmálásomat is. Medveczky Bella, az írónő és nagyon kedves barátnőm volt a bérmaanyám. Zsúfoltság, őrjítő hőség, hosszú várakozás és egy enyhe pofon… Be se fértünk mind a templomba, odakinn a júniusi hőségben még egy ugyanekkora tömeg várta, hogy velünk végezzenek./

     Ebben az évben már nem mehettünk a Balatonra. Sári néni, édesanyám barátnője egy rosszul sikerült operáció után meghalt. Anyám elutazott Veszprémbe a temetésre, én életemben először egyedül maradtam. Persze a nagymamánál. Meg a Mari mindenessel. Mert itt csak mindenesünk volt és ez is Mari, sőt német az istenadta. Ezért nem tanultam meg szlovákul, nem volt kivel beszélgetni.

     Azért Lőcsén is jól eltelt a nyár, bár szomorúan kezdődött. A kedves és nagyon szeretett Böske nénit áthelyezték Szegedre és a következő évben egy idősebb, sovány, savanyú tanárt kaptunk helyette. De az ötödik osztályban már nem az iskola volt a legfontosabb. Ilával komoly könyveket olvastunk, figyeltük az életet, mindenkiről tudtunk mindent, írtuk az iskola krónikáját és érdekelni kezdett a szerelem. Minden lánynak volt „ideálja” egy realista vagy gimnazista képében, de nekem sehogyse tudtak imponálni ezek a suhancok, bár a nyolcadikosok már bajuszt növesztettek és „pincs” kalapban jártak. /Keménykalap./ A legnagyobb szenzáció volt, hogy színtársulat jött Lőcsére és bár csak osztályfőnöki engedéllyel mehettünk színházba, mégis nagyon gyakran jártunk anyámmal és a rokonokkal. Az egész osztály szerelmes lett Kertész Dezsőbe, aki a Sasfiók szerepében éppen olyan remek volt, mint az operett-bonviván szerepekben. Szép, huszonéves fiú volt. Ilával – persze névtelenül – szerkesztettünk egy lapot kb. 16 oldal kockás papíron direkt az ő részére és megjósoltuk, hogy híres pesti színész lesz… Ez be is teljesedett, sokszor láttuk őt később a Vígszínházban is.

     Iláék mindig Selmecbányára jártak nyaralni, ahol a nagymamájuk lakott. Selmecen sajnos, sohasem voltam, de Ila leveleiből, Kosáryné Réz Lola regényeiből megismertem és megszerettem ezt az érdekes diákvároskát. Mivel ott rengeteg főiskolás, erdő- és bányamérnök-jelölt volt, minden lánynak minden ujjára jutott egy fiú. Ilának Székely Rudi volt az „ideál”-ja már akkor. Később férjhez is ment hozzá.

     Ötödikben történt velem még egy nagy dolog: tizenöt éves koromban lettem kislányból nagylány. Nagyon megijesztett a dolog, pedig tudtam, hogy ez van, mégis váratlanul jött meg az első mensesem. /Manapság már a kilencéveseknek is megjön./

     És a lányok néha furcsa titkokat sugdostak egymásközt.

     A következő nyáron Berzeviczén nyaraltunk.

     Ágnes nagymamám a sok gyereke mellett fölnevelte az árva kislányt, Dessewffy Málikát, akit Berzeviczy Ignác vett feleségül. Tartottuk a kapcsolatot és egy napon kocsival értünk jött a legidősebb fiú, Elemér és elvitt minket anyámmal hozzájuk, jó falusi levegőre.

     Bár szomszédos vármegye, de most voltam először Sárosban. Érdekes az út: a Branyiszkó hágóin át vezet, tehát ugyanazon az úton mentünk, mint 49-ben Görgei Artur serege. Huszonkét kanyarulat és a tetején, a Hvalabohun / = Hála Istennek, mert akár innen, akár onnan jön az utas, itt pihen meg / mi is megpihentünk, főleg a lovak.

     Mindig szerettem lovaskocsin járni. Néha Késmárkra mentünk rokonlátogatóba, néha Tótfalvára, sokszor Harakócra, mindig a bakon szerettem ülni, szerettem a lovak szagát, nézni a fényesre kefélt szőrüket. A lónak esze volt és ha netán a kocsis kicsit felöntve a garatra, elaludt, a lovacskák akkor is szépen hazataláltak. És mennyivel jobb szaguk volt, mint az autónak!

     Salamon Tivadarról, - a Géza apjáról – mesélték, hogy négy csődörrel járt és a legnagyobb vágtából is egy rántásra meg tudta állítani a fogatot. S. T. szerelmes verseket írt Irma nagyanyámhoz, de ő mindvégig hű maradt a fiatalon elvesztett férjéhez. Ám, hogy mégis érezhetett valamit a szép gavallér iránt – vagy csak asszonyi hiúság? – mikor már Pesten élt a leányainál, öregen, nem maradt semmije, csak egy kis doboz, de abban a dobozban a férje és a gyerekei fényképe mellett ott voltak azok a szerelmes, illedelmesen epekedő versek…

/- És te? kérdem magamtól. Még mindig sajnálod elégetni a két világháborúban is megmaradt, Budapest ostroma után is megőrzött leveleket./

     Berzeviczén nagy örömmel fogadtak Máli néni és hat fiú. Neki ugyan csak öt fia volt, de egy vendégfiú is volt a háznál, tanárjelölt, aki nyáron a pótvizsgákra készítette elő Elemért,Attilát…

     A két kisebb fiú, Imre és Laci, akik kb. egykorúak voltak velem, azonnal kivittek a kertbe, az istállóba, ahol a két szelíd, öregecske pejkó ropogtatta a zabot. Náci bácsi beteges öreg ember, tolószékben üldögélt a kertben. Volt még egy kisebb fiú, Aladár. És Bodó úr, a házitanító.

     Náci bácsiék olyan szegények voltak, mint a templom egere, de gavallérok, ahogy azt Mikszáth, enyhe túlzással leírja a sárosi gentrykről. A kert megtermett mindent, ami a házhoz kell, diót, mandulát, zöldséget. Naponta friss és kitűnő torták jöttek az asztalra – persze a tyúkok is szorgalmasan tojtak – naponta reggel friss virágcsokor a szobánkba. Berzevicze tele volt különféle Berzeviczy kúriákkal de a családban csak „Berci bácsi” vitte sokra, Berzeviczy Albert, akiben az egész familia bízott: majd csak elhelyezi valahol a számtalan fiúgyermeket. Sajnos, még adósok voltak az érettségivel is.

     Elemér, a legidősebb – lehetett már vagy húsz éves – nagyon csinos, cigányképű, feketeszemű fiú volt, roppant udvarias és jómodorú, akár a többi és így őt neveztem ki „ideálomnak” az osztálytársaim használatára, bár szerelem nem tűnt fel a láthatáron, de mert Lőcsén senkisem ismerte, mondhattam akármit. Így békén álmodozhattam az eljövendő „Igazi”-ról, aki általában idősebb férfi alakjában jelentkezett. Később kianalizáltam magamból, hogy nyilván azért, mert Apámat nagyon korán vesztettem el.

     A kúria földszintes falusi ház volt, egyszerű és a legszükségesebb bútorzattal. Ami különleges volt: az a külön kis épületben levő budi, ahol is két ülőke volt egymás mellett felnőttek és egy alacsonyabb, kisebb a gyermekek részére. Anyámmal ezen sokat nevettünk. Ugylátszik, ebbe a családi intézménybe többen jártak egyszerre.

     Két hét múlva visszakocsiztunk Lőcsére. Igaz, közben lovagoltam is az egyik jóindulatú kancán.

Lőcse, 1913. június 26.

     Mint „nagyleány” kezdem írni ezt a Naplót, kisasszonyságom ötödik napján. Mert vasárnap óta „kisasszony” vagyok, amint azt a felsőbb leányiskolai végbizonyítványomon is látni lehet, nyomtatásban. Az öreg Izs /az igazgató/ is már kétszer így köszönt vissza: jónapot kisasszony! Bár a fizika órákon lett volna ilyen kedves. Na és az unokabátyám, Gyuri huszárhadnagy, aki most itt volt egy hétig /különben Klagenfurtban állomásozik/ kétszer kezet csókolt és vett nekem egy csokrot, azelőtt mindig veszekedtünk. Piros szegfűt és gyöngyvirágot 2 koronáért!

     21-én, szombaton volt a búcsú bankett Janka néninél. Előadást rendeztünk a tiszteletére. Ott voltak a tanárnők, meg az internátusi növendékek, az előadást a Natyiban rendeztük, de fiú nemü lény egy sem. Pedig táncoltunk is, persze, csak egymással.

     A műsort ide írom, hogy el ne felejtsem:

1. EGO: Barátnők. Előadják: Klein Márta, Schleiminger Ila és Kail Irma.
2. A fülemüle panasza – énekli Buchanecz Xénia, zongorán kíséri Jánk Lilly
3. Farkas Imre: De Saint-Pierre kapitány – szavalja Kail Irma.
4. Jánosbogárka – énekli Klein Gizi, zongorán kíséri Szentistványi Éva. Jánoska álma - élőkép /alakítják az alsó osztályosok.
5. Képesítő előtt /színdarab/.

Személyek:

Tanuló: Róth Bözse

Pedagógia: Klein Gizi

Mértan: Buchanecz Xénia

Gazdaságtan: Schmitt Gréte

Csillagászat: Klein Márta

Ének: Válent Adél

Történelem: Schleiminger Ila

Földrajz: Kail Irma

Rajz: Buchanecz Xénia

Magyar: Schleiminger Ila

Növénytan: Kail Irma

Tanítás: Schmitt Gréte

Torna: Válent Adél

/Ezt a darabot a Magyar Lányokból ollóztuk ki, sajnos, az eredeti példány elveszett.

1. Találkozunk, nem búcsúzunk – énekli a VI. osztály.

     Az előadás után Ila mondott egy szívreható beszédet és átnyújtott Janka néninek egy csokrot. Janka néni könnyezett és mindenkit megcsókolt. Józsa néni, a tornatanárnőnk is kapott egy csokrot, mert ő tanította be a darabot. A kis színdarab témája: egy prepa elalszik a képesítője előtt egy nappal és azt álmodja, hogy a tantárgyak személyesen jönnek hozzá… Nagyon mulatságos volt. Ila, mint Történelem a Gyuri esőköpenyében – olyan volt, mint Anonymus, magyarban pedig díszmagyarban feszített. Rajtam, mint Földrajz – a Gizi bátyjának a gumiköpenye, Józsa néni muffjával a fejemen, kezemben földgömb. Mint Növénytan, növények, herbárium és egy lepkefogó háló.

     Másnap volt a záróünnepély és ünnepélyesen kiosztották a nemzetiszín szalaggal átkötött végbizonyítványokat. 4 jelesem van, a többi kitűnő. /Janka néni, aki rokonnak is számít képes volt lélektanból kettest adni!/ Nagy büszkén vonultunk végig a városon, kezünkben a nagy papírtekercsekkel. Mikor búcsút vettünk – még a nemszeretem tanároktól is, mintha az életünkből leszakadt volna egy darab.

     Szemben a reáliskola ablakaiban ott álltak a fiúk és énekelték a Ballag már a vén diákot… És mindnyájan sírtunk.

     Ilától is el kellett búcsúznom, mert ő nyáron Selmecre megy a mamájával. Mi még egy hónapig maradunk, aztán költözünk – Pestre!

     /Egykoru naplómból./

x   x   x

      A lőcsei felsőbb leányiskola felejthetetlen élményeit részletesen feldolgoztam „A lőcsei Madonna” c. regényemben /1935-ben folytatásokban jelent meg a Magyarság c. lapban, 1942-ben pedig könyvalakban a Palladis könyvkiadónál./ Ezeket a csitrikori epizódokat már nincs türelmem újból megírni. Öt év Lőcsén: életem egyik keserédes lezárult korszaka, a zűrzavaros pubertás évei…

A HuPont.hu honlap ingyen regisztrálható, és sosem kell érte fizetni: Honlap Ingyen.

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat